Az okos bárány és a buta farkas rövid mese
A farkasnak olyan hangosan korgott a gyomra, hogy a legtöbb levadászni szánt prédát már ez a korgás-morgás elijesztette a közeléből. Az egyébként gonosz fenevad most elesetten ténfergett a sűrű fákkal benőtt rengetegben, s mivel napok óta nem jutott élelemhez, üres hasa szinte a bordáihoz tapadt.
Belátta, az erdő belsejében nem talál mást, mint hidegtől meggémberedett, döglött békát, fáról leesett, elpusztult madárfiókát, öregkori végelgyengülésben elhunyt pockot, ami számára mint eledel, vajmi kevésnek bizonyul, csupán az éhenhaláshoz lenne elegendő.
Gondolt hát egy nagyot és merészet, s óvatosan kioldalgott az erdő szélére, ahol a fák sűrűjét, a szabad ég alatt végtelennek tűnően elterpeszkedő, zöldfüves legelő váltotta fel.
Na, de innen hogyan tovább? – merült fel benne, az elsőre megválaszolhatatlannak tűnő kérdés.
Ekkor váratlanul szélesen hömpölygő, szürkén bégető, bolyhos tömeg keltette fel a figyelmét, ami egyre közeledett épp az ő őrhelye felé. Mintha ebédszag áradt volna a szoros egységben haladó állatok tömegéből. Ezeket az élőlényeket még nem ismerte, az erdőben sohasem találkozott velük.
A legkívánatosabbnak, egyben könnyen megszerezhető falatnak egy kisebb négylábú, szőrös teremtmény tűnt. Amint odaért hozzá a szélen haladó, ugribugri bolyhos kis állat, mancsával elkapta, és kicsit megszorította. Ki tudja, nem szúr-e ez az eddig még sohasem látott valami?
– Megeszlek – mondta neki egyszerűen a farkas.
És hozzá is látott volna, hogy bundájából kihámozza, de az állatka hirtelen megszólalt.
– Te nagy vagy és okos, én meg csak egy buta kis bárány vagyok. Nem lennék elég még a fél fogadra sem, nemhogy az éhedet csillapítsam. – Gyere vissza holnap, és kapd el azt a társamat, amelyik ott elől halad. Jókora darab, finom, porhanyós húsú, de a legízletesebb rajta a fején lévő kemény, csavart rész, azt célozd meg, amikor elkapod. – Na, a holnapi viszontlátásig!
A nagy, éhes ordas annyira megdöbbent ettől a barátinak mondható tanácstól, hogy tényleg elállt a szándékától, és elengedte a fickándozó báránykát.
Másnap ismét odaállt a leshelyére, a legelő szélére, várva a mindennél ínycsiklandóbb, nagy falatot.
Nem kellett sokáig várnia, és amikor a nap esti szálláshelyére indult, megérkezett a szőrösen, bolyhosan hömpölygő nyáj, legelől a nagy testű vezérállattal.
A gaz toportyánféreg elszántan elébe állt, s mellső lábaival elkapta a birkát, majd fogait azonnal az ínycsiklandónak hitt csavaros fejrészhez csattintotta. Két foga bánta, a két felső szélső, a legszebbek, a legélesebbek.
A kos meg nagyot taszítva rajta, büszkén tovalépdelt, s visszaállt a nyáj élére.
A farkas hamarosan meglátta a fickándozó kisbárányt. Szemére vetette, hogy elinalt a vacsorája, a tanács nem bizonyult jónak. Bár a birka fején lévő, legízletesebbnek mondott, csavaros résznél kezdte volna az evést, de az, sajnos, nagyon keménynek bizonyult, s így – az ő fogvesztesége folytán – karmai közül kiszabadult a nagy falat, ő meg nyelheti továbbra is az éhkoppot.
A bárányka tarsolyában azonban akadt még jó ötlet. Azt mondta:
– Ha az elől haladó, nagy birka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeidet, és éhen maradtál, javaslom, holnap próbálkozzál a bal szélen, na meg időnként körös-körül szaladgáló, szintén termetes, szőrös falattal. Annak meg a nyelve a legkiválóbb része, már ha nem ugat – mondta a bárányka.
Így is lett. Ordasunk másnap megvárta, míg elhalad előtte a nyáj, s akkor, a sor végét vigyázó, nagy, fekete bundás állathoz ugrott. A szájánál fogva akarta elkapni, de sajnos, ez nem sikerült. Mert a nagy száj kinyílt, s az övéhez hasonlóan hatalmas tépőfogak mélyen belevájtak a bundájába, meghátrálásra késztetve.
Na, ma is elmarad a vacsora – gondolta az éhes farkas. Az összevissza szaladgáló virgonc bárányka ugyanakkor továbbra sem fogyott ki a jó tanácsból.
– Szerintem – kezdte nagy megfontoltan -, holnap a nyáj legnyurgább tagjával kísérletezz. Annak puha a húsa, hol elől, hol hátul láthatod a nyáj mellett, de mindig ott van, soha el nem marad, így biztosan megtalálod. – A legízletesebb része pedig – neked elárulom -, a fején van, az a pörge, barna, karimás valami, amit olyan hetykén visel. – Kezdj hát vele, és talán végre igazán megtöltheted a bendődet.
Eljött a következő nap is. A farkas az éhségtől már alig látott, de azért nem tévesztette szem elől azt a langaléta figurát, amelyik pörge, karimás holmit viselt a feje búbján – a legínycsiklandóbb falatot -, s néha kurjongatva utasította a többi állatot, hogy merre menjenek.
Amikor ez az élőlény odaért a leshelye elé, a farkas kiugrott. Sajnos, elvétette az ugrást, és éppen csak leverni tudta azt a furcsa, karimás valamit, a préda egyébként hosszú, kemény, faragott ágra emlékeztető kezével jobbról-balról csépelt rá egyet-kettőt, hogy épp csak el tudott szabadulni, és szájában a pörgekarimás holmival beszaladt az erdőbe.
Hiányzó szemfogakkal, tépett bundával, testén ütésnyomokkal, nehézkesen látott hozzá szerzeménye elfogyasztásához. Szétrágta, megette, még a száját is megnyalta utána, noha igazából nem tetszett neki. Úgy találta, nem elég ízletes, se nem laktató.
A gyomra ugyan továbbra is korgott, végkövetkeztetésképpen mégis úgy gondolta: inkább marad az erdő sűrűjében, mert az elhullott madárfióka, a halott pocok, az enyészetnek magát átadó döglött béka még mindig barátságosabb „falatok”, mint a kos szarva, a kutya nyelve vagy a pásztor kalapja.
És erről aztán ő – ha hagyják -, igazán sokat tudott volna mesélni, mivel a saját bőrén tapasztalta meg.
További rövid szöveges mesék ide klikkelve találhatók.
